07.27.

3.8 km

Az úszás 7:30-as rajtjánál a korábbi évekkel ellentétben meglepően nyugodt vagyyok, Vangelis zenéjénél várom a libabőr hatást de valamiért nem jön el. Biztos csak azért van mert már sokadjára állok itt. A teljesítendő táv hatalmas, de nem aggódom, nem szabad belegondolni, csak az első számra koncentrálok. Vízhőfok 26.4 fok, neoprént tehát nem lehet használni – igaz abban gyorsabb lennék, de sebaj megoldjuk így gatyában is. Egy-két ismerőssel szerencsét kívánunk egymásnak, pacsizunk. Fel sem eszmélek és már el is lövik az ágyút. Irány a gyékényesi tó tiszta vize. Stopperóra lenyom, hát akkor elindultunk! Sokkal nagyobb tülekedésre, víz alatti verekedésre számítottam, olyan mintha mindenki direkt vigyázna a másikra. Ez tetszik. Hamar felveszem az utazótempót, lábvízért nem erőlködök, mert ha esetleg találok is, az előttem lévő kacsázva, vagy esetleg nem jó irányban úszik. Gyakran előre nézve, nyugodtan tempózok: az úszáson pár percért nem éri meg erőlködni. A második kör felénél tartok amikor utólérek egy kisebb bolyt. Véletlenül hozzáérek az előttem lévő talpához úgy két alkalommal, mire az alig-lábtempójából vad rugdosásba kezd. Egyik lábbal állon rúg, majd a másikkal a jobb szememet találja el. Fáj a szemem az úszószemüvegben, mintha ki akarna esni a helyéről..(még most is érzem egy kicsit) Gondolatban káromkodok, az ilyen apró lábkapargatások egy triatlonversenyen, egymás után úszva teljesen normális dolog. Ezekszerint nem mindenkinek. A maradék párszáz méter eseménytelenül, gyorsan telik, az óra 1:07:45-ös állásánál érek partot.

Kerékpáros felső, cipő fel és irány a bringapálya!

180 km

Terv szerint az első fél órában alapjáraton, majd azt követően végig lendületesen tekerek. Ebben a számban hosszasága miatt időben sok időt lehet bukni, viszont minden egyes keményebb perc a futópályán ütközik majd vissza. Az elejétől fogva folyamatosan frissítek, iszom az inotóniás italt, vízzel locsolom a fejem - bár nem kívánom, lenyomok egy szendvicset is gyorsan. A sikeres Ironman egyik alapelve: azt megelőzően kell inni mielőtt szomjasak / éhesek lennénk, különben már késő! A hőség miatt a megfelelő visszapótlás különösen fontos, ennek fényében haladok. Telnek a kilométerek, a tempó továbbra is jó, de fáradtságot szerencsére több óra után sem érzek. A pályán egyre többen vannak, páran az út mentén defektet szerelnek. Szerencsétlenek! Hogy könnyebben teljen az idő fejben számolgatok és nézem a szembe jövőket hátha ismerőst látok, de Sipi kivételével senkit nem ismerek. Egyre több embert előzök, jó érzés hogy így megy a kecske alattam. A legjobban akkor lepődök meg amikor a pár éve női győztes Brassay Réka mellett is elmegyek. Lehet hogy „eltekerem” magam és ez futáson kíméletlenül visszaüt majd? Ezen agyalok sokat, de a lábak teljesen rendben vannak, pulzus érzésre teljesen normális, igazából nincs hova visszafogni magam. Egyre nagyobb a hőség és a szél is feltámad, de már csak egy bő órát kell a nyeregben tölteni. Többen szinte már csak kóvályognak a bringával, láthatóan óriási küzdelmet vívnak az időjárással és magukkal egyaránt. Épp gyors folyadék-leeresztést tervezek amikor mellém ér a motoros versenybíró és felszólít: azonnal fordítsam meg a rajtszámom vagy büntetést kapok (5 perc stop&go). Kiderült hogy úszás után véletlenül fordítva vettem fel, és hátulról nem látszódik ki vagyok. Leszállok, megfordítom, de hogy ne menjen az idő, a kis dolgot már a depóra hagyom. Beérek Nagyatádra, a bringának is vége, nyeregben töltött idő 5 óra 16 perc. Mintegy 15 perccel jobb, mint arra gondolni mertem.

A depóban átöltöznék, de a sátorban kb öt fiatal segítő lány tanyázik, jelenlétükben nem megy a sztriptíz.. Ezért az öltöző és a zuhanyzó között rohangálok mint pók a falon, idegesítem magam hogy lehet ilyen „bénán” szervezni. Szerintem mindenki megtalálta volna szám alapján a csomagját, nem értem minek kell oda segítőket berakni. Mindegy, ezen a pár percen semmi nem múlik!

42 km

A versenyóra 6:35-t mutat amikor a futópályára érek. Terven belül kb 15 perccel. Egy jó maratonnal meglehet a 11 óra, csak kezdjünk lassan, okosan, aztán pedig meglátjuk! A kilenc kört már az elején kétfelé osztottam: legyen meg öt: egyrészt mentálisan sokkal könnyebb nem a negyvenkettőre gondolni; másrészt ha öt megvan a maradék négy már valahogy csak lemegy. Nekiindulok, furcsa érzés hogy alig vannak még kint a pályán, csak a mezőny eleje fut még (mint utólag megtudtam 47. helyen álltam a ~550 versenyzőből) Első két kör kifejezetten jól esik, a tempót direkt visszafogom és sokáig tudom tartani. Tudom hogy az „igazság pillanata” hirtelen fog eljönni, csak az a kérdés hogy mikor. A negyedik körben vagyok amikor az egyik frissítőállomáson már nem kocogva iszom a vizet és az iso-t, hanem gyaloglok közben. A gyaloglásról azonban nehéz futásra váltani, érzem hogy innen nagyon nehéz lesz. Közben a nap továbbra is kíméletlenül süt, 35 fok van (napon ki tudja mennyi) az aszfalt ontja magából a meleget. A futópálya egy része olvadt szurokkal van tele, mikor nem tudom más emberek miatt kikerülni, a cipőm szabályszerűen beleragad. Slagból vízzel locsolnak, amitől a futóruhám csupa víz és kb 3 kg-mal nehezebb is egyúttal. Vizes szivaccsal törölgetem az arcom, egyik frissítőállomáson elveszek egy szem szőlőcukrot, de hiába iszok hozzá vizet, alig tudom megrágni és lenyelni. Minden egyre jobban idegesíteni kezd : ez nem jó jel. Zavar hogy az átvizesedett cipő egyre jobban töri a lábam, zavar hogy a rengeteg folyadék a gyomromban lötyög, görcsölget a hasam, a park közepén hangosan zenélő rock-bandától pedig megfájdul a fejem. A kör végén az előre bekészített koffein-ampullától várom a megváltást, de kiderül hogy a segítőm aki feladná a szert, a nagy várakozás közepette elaludt J Sebaj, 2009-ben a futás féltávjánál ugyan nagy löketet adott, most valahogy enélkül kell helyre jönnöm. Lehet hogy ha beveszem, a gyomrom még jobban kikészül. Egy fél kört még ugyan lenyomok, de már túl sok a gyaloglás. Gyors számvetést készítek, majd viszonylag gyorsan jön a döntés: feladom!! Kiállok a pálya szélére, leülök az árnyékba. Dóri bíztat hogy folytassam, szerinte még nem vagyok olyan rossz állapotban J Mór láthatóan meg van ijedve, nem látta még az apját ilyen fáradtan. Pár percig magam is bizonytalan vagyok a döntésemet illetően, de ekkor már tudom, nem lesz folytatás. Egyetlen porcikám sem kívánja hogy visszamenjek, kimondva ugyan nem sok hogy már csak a futás fele van hátra, de valójában a maradék 20 km rengeteg. És itt kezdődne az igazi szenvedés - sőt, ahogy mondani szokták, az ironman valójában a futás harmincadik kilométerénél kezdődik. Sokkal jobb nekem itt a fák alatt, mint kint.. De vagyok tényleg olyan rosszul hogy ne bírnám folytatni? A kérdés költői. Már ott és akkor is azt éreztem, hogy nem küzdök maximálisan a célért és túl korán kiszállok. Korábbi években sem voltam jobb állapotban ennél, mégis mindig tovább mentem. Pont attól vasember a vasember, hogy ilyen helyzetekben sem adja fel és a végsőkig küzd. Viszont valamiért nem éreztem a tüzet mint a korábbi években, hogy mindenképpen célba kell érnem, az esetleges jó eredmény sem érdekelt. Utólag csalódott vagyok, ez az érzés pedig napról napra erősödik, ott és akkor viszont ezt egy határozott és józan döntésnek gondoltam. Nem fizikálisan, hanem inkább mentálisan voltam gyenge, ami azt gondolom korábban pont az erősségem volt. A fizikai része leküzdhető, a pszichés a nehezebb falat. Nem sikerült. Nem lettem 4x-es ironman, nem lett meg az oklevél, és nem is érdemeltem meg. Az úton ugyan végigmentem, de ezúttal az „i”-re nem sikerült a pontot feltennem.

Napi nyolc óra munka, család mellett önző dolog az ironman, külső szemmel pedig talán magamutogatásnak tűnik, aki ilyen teljesítményekkel „dobálózik”. Persze abszolút nem erről szól, átérezni ezt a világot csak az tudja, aki egyszer belekóstolt már. Az edzések miatti program-egyeztetések, átszervezések a család oldaláról is megértést és türelmet kívánnak. Szerencsére maximális támogatást kaptam. Tény, hogy mindig megpróbáltam úgy szervezni hogy mellette a legtöbbet tudjunk együtt lenni, és ne csak én legyek a középpont: edzés kora reggel amikor még alszik a család, este amikor a gyerek már lefeküdt, hétvégenként pedig a délutáni alvások ideje alatt. Ezt azonban nem lehet a végtelenségig csinálni és egy idő után belefásul az ember. Július eleje környékén nálam is eljött ez a pont és azért is vártam nagyon a versenyt, hogy ennek vége lehessen. Hát most vége, de most hogy túl vagyok rajta (ha nem is finisher-ként) kis ürességet érzek. Ez normális, tudom, minden verseny után így van. Majd találok újabb kihívást, ami talán a jövő évi ironman lesz. Talán. Ha így döntök akkor nem lesz egyszerű, de legalább újra végigmehetek a jól megismert, korábban már félig kitaposott úton.